Egy barátnőmmel nem olyan régen kitaláltuk, hogy hajnali sétákra indulunk. Több okból is. Egyrészt nehezen tudjuk összehozni az esti találkozásokat, másrészt mind a ketten oda vagyunk a természetért, és ilyenkor reggel olyan csodás az erdőben sétálni. Az illatok, a fények, a természet ébredése egyszerűen fantasztikus. Egy ilyen séta után mindig azt érzem, hogy át tudnám ölelni a világot és jöhet bármi, állom a sarat.
Nagyon szeretem a reggeli fényeket, ahogy a elkezd ébredezni a világ. Mindig Fekete István egyik írása, a Derengő hajnal jut eszembe, amit még gyerekkoromban olvastam. Lenyűgöző, ahogy megfogalmazza ezt a szépséget. Bár számomra minden könyvve olyan, mintha egy ékszerdobozt nyitottam volna fel.
A mai sétánk is fantasztikus volt. Találkoztunk mindenféle kismadárral, őzekkel, a levegő pedig olyan friss volt, hogy elmondani nem lehet:)
Az élet szép!
"Az ég lassan kivilágosodott, és a bárányfelhők fényleni kezdtek.
Az erdőben tétován járt a Szürkület.
Nem tudta, menjen-e vagy maradjon. Nem tudta, kinek a gyermeke, az Éjszakáé-e vagy a Nappalé, mert senkinek sem kellett.
- Nagyon világos vagy - mordult rá az Éjszaka, ha megpróbálta nyomon követni -, ne mászkálj utánam!
- Takarodj! - vágott rá aranyvesszőjével a Nap. - Olyan vagy, mint a Denevér. Semmi közöm hozzád.
A Szürkület hát csak bujdosott az erdőn. Meghúzta magát a fenyvesek árnyán, szakadékok nedves homályában, öreg fák odvában, hol baglyok és nyestek laknak; sziklabarlangokban, hol Szi tanyázik, a kígyó, akinek valamikor nagyon régen megfagyott a szíve és azóta megeszi a madárfiókákat.
Keleten ekkor bíborba lobbant az ég alja. A Szürkület ijedten kúszott búvóhelyére, a harmatcseppek könnyes ragyogással emésztették el magukat az örök fény meleg tündöklésén, és a madarak énekelni kezdtek, mert a szívükben dal született, amit el kellett mondani.
A Nap szétnézett a tájon, s elindult égi útján, diadalmasan hordva a tüzet, amelyet valamikor Valakitől azért kapott, hogy minden élő gyönyörűségére ragyogtassa." (Fekete István: Derengő hajnal)
Az erdőben tétován járt a Szürkület.
Nem tudta, menjen-e vagy maradjon. Nem tudta, kinek a gyermeke, az Éjszakáé-e vagy a Nappalé, mert senkinek sem kellett.
- Nagyon világos vagy - mordult rá az Éjszaka, ha megpróbálta nyomon követni -, ne mászkálj utánam!
- Takarodj! - vágott rá aranyvesszőjével a Nap. - Olyan vagy, mint a Denevér. Semmi közöm hozzád.
A Szürkület hát csak bujdosott az erdőn. Meghúzta magát a fenyvesek árnyán, szakadékok nedves homályában, öreg fák odvában, hol baglyok és nyestek laknak; sziklabarlangokban, hol Szi tanyázik, a kígyó, akinek valamikor nagyon régen megfagyott a szíve és azóta megeszi a madárfiókákat.
Keleten ekkor bíborba lobbant az ég alja. A Szürkület ijedten kúszott búvóhelyére, a harmatcseppek könnyes ragyogással emésztették el magukat az örök fény meleg tündöklésén, és a madarak énekelni kezdtek, mert a szívükben dal született, amit el kellett mondani.
A Nap szétnézett a tájon, s elindult égi útján, diadalmasan hordva a tüzet, amelyet valamikor Valakitől azért kapott, hogy minden élő gyönyörűségére ragyogtassa." (Fekete István: Derengő hajnal)
2 megjegyzés:
Tényleg szép a hajnal, bár én csak a kerti fényeket élvezhetem. Azért - gondolom- a feneketek még nem fagy be, de már kellemesen csípős séták ezek:)
Nem, még nincs olyan hideg:) Pont kellemesen didergôs.
Egy saját kertben gyönyörködve lehet legjobb a reggel!! :)
Megjegyzés küldése