"Ültem a szobájukban hosszú estéken át, álmos petróleumlámpa mellett s könyveket olvastam a madarakról... Nagyanyám rakta a kártyát, s Nagyapám segített neki... Csönd volt a kicsi házban, lent a faluban ugattak a kutyák, s a vén Tisza a tornácról néha felelt nekik... Csönd volt és akkora békesség, mint sehol a világon...
Aztán a kártya is végére járt, Nagyanyám összelökte, sóhajtott kettőt-hármat, Nagyapám megnézte az órát, s mondotta halkan:
-Gyere, lelkem, késő van már...
-Felkeltek, karon fogták egymást, én kezet csókoltam s ők kitipegtek az ajtón, s az ajtó halkan becsukódott megint.
Így volt, ilyen volt az a régi ház. El kellett mondjam, mert maholnap nyoma sem marad, s nem fog rá emlékezni senki sem. Lassan minden elmúlik, ami régi volt, békés és megnyugtató.
Nyugtalan kamasz koromban s később, mikor felelni kellett az élet kérdéseire: ha sajgott bennem valami, vagy féltem a világtól, felkerestem a régi házat. Néztem, hallgattam, fölszívtam és próbáltam megtanulni a bölcsességet és a békét, ami belőle áradt, s néha arra gondoltam, hogy ha kérhetnék Istentől a magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy ilyen egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek. És a csönd és a béke. Öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag. Legyen körülötte szelíd kicsi kert, fenyő, mogyoró, borízű alma. Fehérszőrű, lompos kuvasz, tarka kopó, virágzó mályva. Éljek benne csöndesen és békén, gondolkozzak az emberek dolgain, s nézzem meg az órát, ha eltelt az idő s az este. S úgy mondjam halkan, bölcsen, derűsen: gyere lelkem, késő van már..."
(Wass Albert: A régi ház)
Sokadszorra olvasom, de mindig ugyanolyan szép.
Kicsi gyerekként nekünk is volt egy Tisza nevű, kuvasz kutyánk...